[Prolouge. - When the wind changes]

  JAMES GRAY MÁR AKKOR TUDTA, hogy ez a nap szar lesz, mikor arra ébredt, hogy a feje hasogat és a csuklójából már megint ömlik a vér. De mégis az ágyában maradt, aminek rugói már egy éve nyomták a hátát. Ahogy a fehérre meszelt falat nézte, egy folytában a mai napon kattogott az agya. Pontosan tudta, hogy milyen nap van ma. Szeptember 1-je, hétfő. Ezen a napon érkezik meg a Második 50 gyerek. James a mai napig nem tudta, elfogadni ezt az egészet... Azt, hogy mindenkit elítélnek, aki nem felel meg a társadalmi elvárásnak és egy Intézetbe záratják, hogy átnevelődjön, olyanná, amilyennek ők szeretnék, hogy legyen. Nem ez egyszerűen barbárság... Hát még az ahogy ezeket az átnevelő módszereket alkalmazzák! A fiú tavaly került be az Első 50-ként erre a helyre, és az eső perctől fogva azon ügyködnek a kis "csapatával" nagy titokban, hogy hogyan, szökjenek meg végleg erről a helyről, és vigyenek ki minél több embert innen. Csak, hogy ez kicsit sem könnyű. Ha Imogen, és Jeffereson nem lenne akkor annyira se haladnának előre, mint most. A fiút ekkor a mellette ébredező öccse hangja zökkentette ki a gondolataiból, és megint elöntötte őt a fájdalom és a vér maró érzése.

-Nem tudjátok, hogy hogy hívják azt a szőke kis cicát, aki tudjátok....olyan, hát, szóval úgy néz ki, hogy, ömm...szép.-mondta ekkor Hunter kissé összezavarodottan.
-Ez most komoly Hunt?-jött ekkor egy újabb mély, és hallhatóan álmos hang a szoba másik feléből. Reeve.-Öcsém, azt már megszoktuk, hogy rendszerint nem tudod az esti csajok nevét, dehogy már azt se tudod, hogy, hogy nézett ki az akivel az este lefeküdtél, az már tőle is bunkósság.-jelentette ekkor ki a fiú, és nem lehetett eldönteni, hogy most megveti a kisebbet, vagy cinikus hozzászólásnak szánta-e.
-Nicsak, ki beszél? Csak nem Reeve Farris, aki hetente váltogatja a nőit? Hidd el tesó, nem különbözünk.-vágott vissza Hunter, mire mind ketten elröhögték magukat. James sosem értette ilyenkor min röhögnek, hisz az előbb épp kiosztották egymást...

-Francba!-ordított ekkor fel James, ahogy a csuklójára tette kezét, és óvatosan elhúzta a fém karperecet -ami megkeseríti az életét- onnan, és ujjait vörös színű meleg vér borította.
-Hé, minden oké, haver?-figyelt ekkor fel rá a másik két fiú.
-Persze,csak...-mutatta ekkor fel a kezét James.-Már megint ömlik belőle a vér.-ekkor nagy nehezen kikászálódott az ágyából és a szobában lévő kis csaphoz indult, hogy lemossa a kezét.
-Ugyan már... Mind tudjuk, hogy nem ez a bajod James.... Már rég hozzá szoktunk ahhoz, hogy a karperecek a csuklóinkat ékesítik.-Hunternek igaza volt, minden Intézet lakónak volt egy ilyen kis szerkezete. Ez egy vastag fém karperec volt, amit szó szerint bele nyomták a csuklódba, hogy ne tudd leszedni. Azt figyeli, hogy életben vagy-e, és, hogy ne tudj megszökni. Fondorlatos kis szerkezet, de persze nem feltörhetetlen... Ám elég sok fájdalmat okoz azután is, hogy felrakták. Csíp, fáj, és mivel a bőr kiszárad körülötte elég sokszor vérzik  is.-Az a bajod, hogy megint 50 gyerek kap ilyet, és te semmit nem tudsz ellene tenni...-a fiú néha utálta, hogy öccse ennyire ismeri őt, kiakasztó volt.
-Mess, tudod, hogy nem a te hibád az egész... tavalyi ügy.-James vissza se mert gondolni arra a napra, nem. Utálta azt a napot, és azt is, amit tett, és ugyan legjobb barátja hiába mondja azt, hogy nem az ő hibája, mélyen, legeslegmélyen ők is tudják, hogy ez nem igaz. A fiúnak elege lett, már most ebből a reggelből, így figyelmen hagyva Reeve hozzá szólását, elment és felöltözött.
  Semmi extra nem volt rajta csupán egy fekete színű szaggatott farmer és egy szürke "I need to kill." feliratú póló. Nadrágja zsebe mélyén, pedig ott lapult a cigarettája is, amit el szertetett volna szívni, hacsak ezt egy hang nem zavarja meg.
-Hülye gyerek!-szólt rá mogorván egy mély hang. Mire James megfordult, és meglepődötten vette észre, hogy aki mögötte áll az nem, más, mint Darcy... Darcy Jefferson 23 éves és, a fiú szerint elég jó fej, még ha sokszor bunkón viselkedik is. A férfi nevelőként dolgozik az Intézetben.
-Nekem, ne tagadd, hogy te nem szoktál el szívni néha napján egy szálal.-mondta huncut kis mosollyal a srác.
-Nem az érdekel, hogy mivel okozol magadnak tüdő rákot, én csak figyelmeztetni akartalak, hogy azonnal húzz a kísérletezőbe, különben... Egyikünk sem akarja a tegnap délutánt ugye?-hajtotta ekkor le a fejét Jefferson, és arca komoly lett. James pontosan jól tudja, hogy mi történt, a karját ékesítő sebek, pedig csak tanusíthatják, a tegnapi eseményeket. Mess bólintott és gyorsan elnyomta a cigit, a csikket, meg eldobta. Jefferson erre csak a szemét forgatta, és jobban kezdte el sietetttni a fiút.
  A kisérletező leginkább egy hatalmas steril gumiszobára hasonlított. James már bent ült a székben mikor belépett hozzá a pszchiológus. James mindig röhögött, ha belépett a terembe, mert nem értettete miért van erre szükség. A foglalakozások, mindig ugyan arról szólnak. "Mit érzel?" "Miért jó az, ha lázad az ember?" "Tiszteled-e a monarchiát és országunk uralkodóját?" majd a szokásos, haszontalan kérdések után, a pszcihológust le cserélik és egy kutatót küldenek be. És innen kezdődik a rosszabb rész. Ha nem csináltál semmit, akkor csak egy agymosó filmet vetítenek le neked, amíg meg kapod az aznapi dózisod. Ám, James és a 46-os szoba lakóinál, ez nem megy könnyen. Mióta tavaly elkönyvelték őket őrültnek, és fokozottan veszélyesnek, azóta egyfolyában, gyógyszerekkel, és szurikkal tömik őket; ami lássuk be nem épp egy kellemes dolog.
És ekkor a pszcihológus kiment... James már várta, hogy jöjjön a soron következő kutató, akit kikészíthet a viselkedésével, de egyenlőre semmi nem történt. Így hát James a hatalmas vízszintes ablakhoz lépett, amin keresztül megértette, hogy mi történt. Megérkeztek... Sokan volt, talán túl sokan is. Mindegyik gyerek arcára rávolt festve a félelem és a zavarodottság. És ekkor érkezett meg La' Fonten eléjük. La' Fonten az Intézet vezetője volt, a teljes neve pedig Chloé Charlotte Savannah La' Foten. A nőnek élénk rózsaszín haja volt és imádta a viktóriánus korabeli ruhákat... Az egész  megjelenése, egyszerűen hányinger keltő volt James Gray számára. Szerencsére az ablak üvegen át jól hallatszott a beszéd amit a nő mondott. Csak a szokásos, dume, hogy "itt nem bántunk titeket", "meg ez nem egy büntetés, hogy ide küldték őket sőt, inkább egy ajándék" no, meg a legjobb "itt csupa-csupa kedves és jó akaratú ember van." Az utolsó mondat annyira hamisan hangzott, hogy a fiúból kitört a nevetés, amire természetesen mindenki felfigyelt és az üveg ablak felé fordult. A fiú lassan kisétált a szobából, mire a tömeg félve megindult felé. Ekkor pillantotta meg először James a három Twain lányt.